8. Fejezet

- Szimbolizmus. –jelentette ki Mrs. Swam irodalom órán.

- Ki tudja meg mondani milyen stílus irányzat? – teljesen máshol járt az eszem és Mrs. Swam ezt észre is vette, gondolom, hogy engem talált meg magának hogy kínozhasson.

- Canter?! Meg tudná nekünk mondani a helyes választ, vagy túlságosan el van foglalva a gondolataival, és válasszak inkább mást. – nem éppen kérdésnek szánta, nem volt más választásom, mint elvörösödni, és totál boci szemekkel nézni hátha megesik rajtam a szíve. De mint vártam ez nem érte el a megfelelő hatást.

- Öm… Hát…

- Igen? – nézett rám szánakozóan a választ várva. Nagyon jól tudta hogy nem igen fog válasz érkezni, mégis élvezte, ha nézheti, ahogy szenvedek. Végül a segítség oldalról jött, egyenesen Kestler szájából.

- Klasszikus modernség. –súgta a választ, miközben Mrs. Swam az egyik kikandikáló szőke hajtincsét fűzte vissza a hatalmas rózsa csatba, ami a feje tetején díszelgett.

- Klasszikus modernség? – vetettem fel tettetett bizonytalansággal. Jól tudtam hogy az. Főleg ha Kestler szájából jött a súgás. Imádta az irodalmat, és meg is, kell vallani igen jó is volt benne. – Swam tanárnő, még egy utolsó méltóságteljes mozdulattal végig simított hosszú lila ruháján, majd csípőjén hagyta a kezét. Válaszomat nem méltatta dicséretre, vagy elutasításra, inkább folytatta az órát, immár felém se vetve. Kaptam az alkalmon, amikor megfordult a tábla felé, és felírta kacskaringós sajátos betűivel, a címet. Szimbolizmus szerepelt a táblán, és arra késztette a tanítványokat, hogy kinyissuk füzetünk, és szembesüljünk a ténnyel, hogy hamarosan körmölni kell. Elővettem gyümölcs mintás füzetem, és kinyitottam a következő szabad oldalon, majd mikor felvéstem a címet oldalba, böktem Kestlert.

- Hé! Köszi. – mosolyogtam rá, és ekkor jutott eszembe, hogy ma még nem is köszöntem neki annyira el voltam foglalva, hogy Lendford járjon az eszemben.

- Nincs mit. – rám kacsintott hatalmas fekete szemeivel, majd diadal ittasan, végig szántott ujjaival dús fekete haján.

- De azt remélem, tudod, hogy ebben a félévben már sokkal tartozol nekem? – ezen akaratlanul is elvigyorodtam. Kestler volt az egyik legjobb fiú haverom az egész suliban. És nem vitás hogy irodalom dolgozataim miatta lettek olyan jók.

- Biztosíthatlak, hogy a jövő heti föci dogádon szemmel láthatóan pozitív lesz a változás.

- Akkor kvittek leszünk. – vigyorgott egy hatalmasat, majd újra Mrs. Swam felé fordította lehengerlő tekintetét, hogy magába szívja a tudást. Én is igyekeztem így tenni.

- Még egy a klasszikus modernség stílusirányzatai közül. – kezdte el hosszas beszédét.

- Már kettőt meg ismertünk. Ki tudja meg mondani ezt a kettőt nekünk. – Kestler hatalmas teste megmozdult, majd égig érő kezeivel jelzett a tanárnőnek.

- Igen. Kestler? – mosolyodott el Mrs. Swam, nem volt vitás hogy Kestler az egyik kedvence.

- A szecesszió, és az impresszionizmus.

- Bizony. Nos a szimbolizmus a harmadik. A szimbólum az az jelkép szóból ered, amelynek azonban mi egy speciális, irodalmi jelentését is ismerjük. Míg az allegória pontról pontra lefordítható képsor, addig a szimbólum csak együttesen , képeit együtt tartva értelmezhető jel vagy jelegyüttes. Nem mondhatjuk: a zongorista Isten, a zongora az élet, a zene az emberi fájdalom és így tovább. De a képeket egybefogva, együtt tartva igenis mondhatjuk: a költő ilyennek látta az életet, a vers képsora az élet sajátosságainak jelképe. Tankönyvünk 36 és 37. oldalán többet olvashatunk erről. –ezt, mint egy parancsot kiadva utalt a munka megkezdésére. Mindig ugyanaz volt a feladat, elolvasni a verset, leírni az irányzat fogalmát, és holnap kikérdezi, mielőtt elkezdünk egy másik tananyagot. Hozzá is látott mindenki. És óra végéig csend munkálódó kezeket lehetett csupán hallani, meg persze Mrs. Swam ellenőrző járkálását, a padok között a szűk kis teremben. A csengetés, szinte egy végső hálának tűnt a hosszas írás után. Zsibbadó kezeim végre elengedhették, rabtartó tollamat, és becsukhattam a fürtelem tanodáját, amit az imént véstem le.

- Otthon kérem befejezni, és természetesen a definíciót megtanulni. Köszönöm. Viszlát. –azzal felkapta a naplót, a tolltartóját, és a könyveket, és kiviharzott, a folyosó nyüzsgésébe. A teremben a diákok fellélegeztek, és nevetgélve beszélgettek, a folyosón őrült zsivaj tombolt. Kestler felé fordultam, és ezzel esélyt adtam neki, hogy ki kérdezgessen.

- Elárulod nekem, hogy mi van veled mostanság? – tudtam, hogy körübelül mire gondol, de nem láttam rossz ötletnek játszani a hülyét, picit.

- Mire gondolsz? – gunyorosan nézett rám, utalva, hogy magam is tudom a választ, és ne játsszak vele. Elég rég óta voltunk már jóban, ahhoz hogy a vesémig lásson és tudja, hogy valami nem olyan, mint azelőtt. Az életem legtöbb porszeme nem volt fedett előtte, de abban biztos voltam, hogy arról nem fecseghetek neki, van egy kastély ahol mitikus lények, gyakorolják használni az erejüket, és varázsolgatnak kedvükre. Health eddig se lopta be nagyon magát Kestler szívébe. Minden találkozásuk után elejtett egy-két szót, hogy valami szokatlan van ebben a csávóban, és jobban tenném, ha figyelnék kivel, furikázgatok. Magyarán jó megérzései vannak, de ezt nem erősíthetem meg neki egyik irányból sem akármennyire is, szeretném.

- Nézd, sosem voltál lángész irodalomból. De azért úgy az alapokat beletömted a fejedbe.

- Igen tudom. Majd igyekszem újra rendbe szedni magam. Ígérem. – jelentőségteljes pillantásokkal végigmért, és láttam, rajta hogy kitörni készül belőle az értetlenség megoldásának vágya. De valami vissza fogta, és végül csak szánakozóan lezárta az ügyet.

- Úgy látom valamit, nem igen akarsz elmondani nekem. Pedig mindent megosztunk egymással már kis korunk óta. Még azt is elárultad oviban, hogy ha véletlenül mással találkoztál a mászókán, mert én lemaradtam. Nem tudom mi az, ami közénk áll. De remélem idővel, elmondod. – Azzal vetett felém egy utolsó pillantást, majd lehajolt a táskájához, előhúzni a francia tanszereit. Nekem pedig történelemre kellett mennem, szóval maximum csak a következő szünetben tudunk dumálni, az ebédlőben.

- Ne haragudj. – hajtottam le a fejem sajnálkozóan, és tudtam, hogy azért azt ő sem akarta, hogy összevesszünk, csupán sértette kicsit a hallgatásom.

- Az a fickó az ugye? Ő teszi ezt veled. Amióta vele lógsz egyre több a dolog, amit nem mondasz el nekem. Sen én megértem hogy szerelmes vagy, meg hogy jártok, De nem kéne, hogy elszakítson a barátaidtól. Vagy én már nem tartozom ebbe a körbe? – ennél nagyobb fájdalmas dolgot nem is mondhatott volna. Így is kimerült voltam. Hetek óta a gyakorló terem volt a második otthonom. Egész nap akadály pályákon gyakoroltam a gyorsaságom, a karmaim használatát és minden más macskarein dolgot. Ha ez nem lett volna elég, egyre kevésbé tudtam megtartani emberi mivoltomat egyfolytába. Lencia rengeteget segített, de rohamos átváltozásomon ős mit sem segíthetett. Erre a legjobb barátom bizalma is megbotlik bennem, és mindez a saját benső titkos mivoltom miatt. Ez kezdett nagyon összetörni és már-már a sírás szélén álltam, amikor Kestler rám borult hatalmas testével, és magához ölelt.

- Te vagy a legjobb barátom, és az is maradsz. Csak vannak bonyolult dolgok per pillanat az életemben. De nem tudok mit tenni ellene. – hatalmas kezeit körém fonta, és simogatni kezdte a hátam.

- Nem lenne jobb, ha beszélnél róla. – ez visszarántott a valóságba, és muszáj volt elhúzódnom tőle. Ha tovább maradok a karjaiban, kibuggyan belőlem az igazság, ő meg sokkot kap a hirtelen amúgy is kíméletlen rengeteg információtól. Hátra dőltem, és belenéztem mélyen a szemébe.

- Nem lehet. – elszomorodott ugyan, de hatalmas kezét az arcomon hagyva, letörölte az előbb kiszenvedett könnycseppet.

- Tudod, hogy rám számíthatsz ugye? Bármi is legyen az. – amikor ilyen könnyed és megértő volt az sosem könnyítette meg a dolgom.

- Igen tudom. – csöndesen bólintott, majd megfordult magához venni tanszereit.

- Mennem kell franciára. De az ebédszünetben talizunk oké? – bólogattam, és én is elővettem a tanszereim. Mélyen kutattam a táskámba a történelem füzetemért. Hitetlenkedve vettem észre hogy sehol sem találom. Madlee tanár úr nem a dühöngőfajta de azért jobb szerettem felkészülve menni az óráira. Ebben a percben csapot le valaki az asztalomra, a szívrohamot hozva rám. Felugrottam, hangos nevetés tört ki Mag barátnőmből látva ijedt arckifejezésemet.

- Nyugi csak én vagyok. – nevetett még mindig sajátos humorán, azon hogy ijesztget.

- Nálam hagytad a múltkor a füzeted. – az asztalra pillantva megláttam gyűrött füzetem és azonnal beugrott, hogy tényleg ott hagytam náluk a múlt héten, amikor ugyanis ”Bizonyos okok miatt” hiányoztam a suliból, és Magről írtam le az óra anyagát, meg kértem el a házit.

- Szia. És kösz.

- Na gyere, menjünk még le kell érnünk a 105-ös terembe.

- Oké. –felpattantam és sietős léptekkel rohantunk le a másodikról a földszintig Madlee tanár úr történelem órájára. Amikor a terem elé értünk épp mázlink volt, mert a folyosó végén megpillantottuk Madleet így be tudtunk csusszanni a hátsó padba az örökös helyünkre, és úgy tenni mintha már bent lettünk volna előbb is.

- Hihetetlen rövid a 4. és 5. óra közti szünet. Jake és én alig öt percnek ítéljünk meg. Minimum tíz perces kéne, hogy legyen. - magyarázta bosszankodva, de azonnal halkabbra vette a mondani valóját, amikor Madlee belépett.

- Öt percnek ítélitek meg mert tényleg öt perces ez a szünet, de azon sem lepődnék, meg ha húsz perc se lenne elég ahhoz nektek, hogy eleget smárolhassatok a szünetben. – Mag gunyoros tekintete jelezte, hogy nem olyan vicces, mint hiszem, így egy apró kis vállon csapással elintézte büntetésemet.

- Jó napot kívánok. Foglaljatok helyet. – mindenki leült és már nyitotta is a könyvét a megfelelő helyen.

- Gondolom mindenki, tudja, hogy az önkormányzatokat fogjuk most venni. Tíz percet ítélek meg nektek a tananyag elolvasására és értelmezésére. Utána megnézem mennyit, tudtok, és mennyit kell tanulnotok aztán közösen, megnézzük a munkafüzet feladatait. Minden világos? – Madlee óráit mindig szerettem nem a legizgalmasabb, de szerettem, ha az órának van menete, és ő ezt mindig is tudatta előre. Rick tette fel a kezét csibészes mosollyal az arcán. Nem nagyon ismertem, különböző osztálybeliekkel is össze voltunk csoportosítva de azt mindig látni lehetett, rajta hogy szeret poént formálni a dolgokból, amit Madlee nem túlzottam értékel.

- Igen?

- Tíz percünk van rá, hogy elolvassuk és értelmezzük? – tette fel a kérdést már-már elvigyorodva.

- Hallotta.

- És ha én teszem azt öt perc után, végzek?

- Ha úgy véli tehetségét, szeretné villogtatni, kérem, ne itt adjon rá példát. De természetesen amint végzett felteheti a kezét és majd meg hallgatom mi minden jegyzett meg az olvasottakból. Gyorsaságát szeretné villogtatni, akkor esetleg lehetne ön az első jövő órán, akit kikérdezhetek? – Rick válaszul bele nevetett Madlee arcába, majd gúnyosan hozzá tette.

- Felőlem.

- Nem tudom, mit szeretne elérni a viselkedésével, de nem ajánlom, hogy próbára tegye a türelmemet. – lehajtotta a fejét és elkezdett olvasni, úgy ahogy a többiek. Sosem értettem Rick viselkedését, de annak tudtam be, hogy egyszerűen unatkozik, és így vonja magára a figyelmet. A tíz perc letelte után Madlee ahogy ígérte kérdezgetni kezdett az olvasottakról, de nem Rickkel kezdte, gondolom látta, hogy a feltűnési láza alább hagyott.

- Mit olvastatok az önkormányzatok működéséről? – tette fel végül a kérdést, és volt is egy lány, aki felelt rá.

- Kötelező feladataik például az egészségügyi ellátás és az iskolai oktatás megszervezése, de az önkormányzat vállalhatja további feladatok ellátását is. Ehhez saját magának kell előteremtenie a fedezetet, például helyi adókat, vethet ki.

- Pontosan. És még? – rápillantottam a könyvre, és átfutottam a szememmel két sort, hogy dicsekedhessek egy kis lesett tudással, majd fellibbentettem a karom.

- Serina…

- A képviselő testület helyi rendeleteket alkothat, és egyes feladatokat közvetlenül a polgármester lát el.

- Úgy van. És esetleg azt is meg tudod nekünk mondani, hogy ki foglalkozik a lakosság különböző ügyeivel, és milyen ügyekkel például?

- A polgármesteri hivatal.

- Példát is tudnál mondani? – csendben ültem, és vártam a választ magamtól, ahogyan Madlee is.

- Adóügyek, lakásügy, vállalkozások, szociális ügyek. – vágott bele a csendbe Mag tanultsága.

- Ha mondandód van Mag, akkor tedd fel léccives a kezed máskor. De igen pontosan. Ezek és még sok más. – Hamar elrepült az óra, és az ebédszünet sem tartott olyan hosszú ideig, mégis mintha már lassan éveket számolnék minden percet, amit nem Healthel töltök. A hetedik óra végén sikongatni tudtam volna az örömtől.

- A felszámolást a jövő órán még tovább vesszük, de a vállalkozásokról vett anyagot kérem megtanulni. – ezzel lezárta végre az órát és mindenki mehetett, amerre lát. Bepakoltam a táskám, és épp menni készültem, amikor még az osztály fele bent volt, és mindenki az utcára néző ablak elé zsúfolódott. Peet hátra nézett és oda kiabált a többinek, aki még nem feszült a kis ablakkeretbe.

- Hé ezt nézzétek. Tökmenő járgány. Biztos valami puccos fazoné. – nem kellet sokáig törnöm a fejem, hogy rájöjjek mekkora a valószínűsége, hogy van még egy ember, akiért egy ”puccos fazon” jön a suliba, de Health audija nem olyan feltűnő és már meg is szokták. Így hát én is odavonszoltam magam a szűk kis ablakhoz, és a sok feszengő test között megpróbáltam kinézni. Termetéről, és test tartásáról nem volt nehéz felismerni. Health támasztotta napszemüvegben a nagy fényes fekete terepjárót. Imádtam a terepjárókat. Nem én szeretném vezetni őket, de szerintem fölöttébb jó érzés, ha a csávód egy hatalmas autóval mászkál. Biztonságos, és az aztán kellet az életembe az nem vitás. Még egy utolsó pillantást vetettem rá ahogy zavartalanul áll a májusi napfényben aztán kitolakodtam, és lerohantam hogy minél hamarabb vele lehessek. A bejárat fele lassítottam hogy azért még se lihegve érjek oda hozzá. Kiléptem a napfénybe, és belevillant a szemembe a kocsi fényes felülete. Health felemelkedett a henye tartásából, és feltolta a napszemüvegét, hogy csábító mosolyával üdvözölhessen, és lássa reakciómat a saját szemeivel. Oda lépdeltem hozzá egészen közel, majd megálltam előtte, és jelentőség teljes pillantást vetettem a kocsira.

- Untad a régit? – hatalmas mosoly ült ki arcára, megfogta a csípőm és magához ölelt egy hosszú csókra.

- Nem mondanám hogy untam a régit. De ezt a gyönyörűséget nem hagyhattam a kirakatban sínyleni. Neked hogy tetszik? - félre döntötte a fejét, és a válaszomat várta.

- Illik hozzád. Nagyon is tetszik. Tudod, hogy a fél osztályom odafentről bámul, és épp kijelentették nekem fönt, hogy biztos valami puccos fazoné a kocsi? – ezen elnevette magát, és visszatolta a napszemüveget. Ringatózva és görnyedve utánozott egy rapper mozdulatot.

- Szóval puccos fazon vagyok? Tudtad, hogy a puccos fazonoknak mindig van egy jó bigéje? – játszotta a gengsztert nagy vidáman.

- Igazán? És te hol hagytad? – érdeklődtem, és belementem a játékba.

- Itt van az én bigém, de még milyen bige?!! – azzal magához rántott, és kemény csókot lehelt az ajkamra. Kaptam az alkalmon, és hagytam, hogy végre itt lehet hozzám közel, miután egész nap erre vártam. A hülyéskedős csók átment szenvedélyessé, és elnyílt a szám. Health nyelve kellemesen betolakodott a számba és cirógatta a nyelvem. Majd mikor már nagyobbakat szuszogtunk mind a ketten, eleresztett, és egy csókot nyomott a nyakamra.

- Lendford? - nagyot sóhajtottam.

- Lendford. – bólintott egyet, majd kinyitotta előttem az ajtót. Beszálltam a hatalmas járgányba. Health megkerülte a kocsit, ő is beszállt, aztán sajátos őrült vezetési tempójában megindultunk Lendford felé, egyenesen a kastélyba ahol újra mitikus barátaimmal erőlködhetem javítgatni magamon, elhagyva Handwood városát.