9. Fejezet

- Tudod nem azért, de jobban tetszett, amikor még panaszkodtál. – tett megjegyzést Lencia a gyakorló teremben.

- Panaszkodhatok most is ha szeretnéd, csak nem biztos hogy lenne rá elég időnk, hogy ki panaszkodjam magamból amit akarok. – már készültem újra nekifutni a lengő fatörzsnek, amiből vas dárdák álltak kifelé. A Törzs ide odalengett a teremben, arra várva, hogy egyszer elbukjak, és ne tudjam kikerülni. Simán kettéhasítana, én meg itt ugrándozok körülötte, újból és újból. Lencia megragadta a kezem, visszafogva, engem nagy elrugaszkodásom elején. Aggódó tekintettel mért végig, majd, mint megállapítva épelméjűségem hiányát, leültetett maga mellé a padra.

- Aggódom miattad. Kezded feladni. Magabiztosság nélkül nem futhatsz neki a gyakorló pályának. Ránk tervezték, nem pedig egy gyenge emberre, aki minden reményét vesztve tépeti szét magát előtte. – Lencia sosem volt emberbarát. Már van vagy száz éve, hogy macskarein. Vajon ez az oka, hogy ennyire elhidegült az emberektől? Lehet.

- Nem kell aggódnod. És nem is vagyok… reményvesztett. Csak belefáradtam. Minden napom itt töltöm, és nem látom, hogy a fejlődésem nagyon nagy irányt váltott volna. – Lencia az utolsó szavakon meglepődött.

- Pedig nagyon is haladsz, higgy nekem. Két héttel ezelőtt, be kellet ugranom érted, nehogy elvigye a fejed. Most pedig már átmész alatta. Ha meg nem sikerül, el tudsz ugrani. Egyre többet tudsz futni, és a karmaid máris erősebbek, mint bármelyik másik macskareinnek a kastélyban. Hihetetlen gyorsan fejlődsz. – Lencia kemény tanító volt, és megkövetelte, amit meg kellett. A gyakorlótermi edzések hosszát, és sajnos azt is hogy hány kört kell futnom odakint a futópályán.

- Ne add fel, mert az a legrosszabb hidd el. Kérlek! Egy kicsit jobban bízz magadban. – derűs mosolyával ébresztett rá hogy igaza van, mint mindig. Nem szabad feladnom. És tényleg az én karmaim a legjobbak eddig a kastélyban. Összeszedem magam! Határoztam el, és viszonoztam Lencia mosolyát.

- Összeszedem magam, ígérem. – azzal újra rápillantottam a gyakorló teremre, és koncentrálni kezdtem. Az első törzs leesik, amint megközelítem kétlépésnyire. Ez alig egy másodpercet vesz igénybe, de ez alatt még át tudok futni. A következő forgó hengeres hídon is át tudok menni, az egyensúlyérzékem nagyon kifinomult lett. A gondok a következő akadálynál kezdődtek. Egy hatalmas szakadék, ami fölött tíz méterre van egy kisebb madzag. Ezen meg kéne kapaszkodnom, és átlendülni miközben megfordulok a levegőben úgy, hogy ugyan úgy talpra érkezzek. Ez még alapjában menne kisebb gyakorlás után, de az érkező résznél kirakott csempéken különböző lépésformák villogtak. Mindig más pózt teremtve. Mint azok a táncszőnyeges kareoki játékok, ahol a kijelző villog, hogy hova rakdosd a lábad. Sajnos ez nem olyan egyszerű, mint egy szőnyegen topogni a 80-as évek slágereire. Újból neki kell futnom. Elindultam. Az első rönk, lehellet híján a hátam mögött lecsapott, de csak hűlt helyemet találta, mert már suhantam is a hengeres hídon. Az egész pályát beláttam, a szemem lealázta a sas éles látását is. Még az egérfingot is észre venném húsz méterrel a föld alatt. A szakadék szélén, megtorpantam egy szempillantásnyira, és a térdemet behajlítva, elrugaszkodtam a földtől. A kezeimmel a madzag után kapálóztam. Sikerült! Ütött át az agyamon. Ujjaim szélsebesen zárultak az apró kis madzag köré, és lábamat előre lendítve, átfordultam saját magam körül. Szememet a villogó csempére szegeztem, és figyeltem mi lesz a végső póz a landolás idejében. Fél másodpercenként váltotta a pózt. Az idő mintha megállt volna, és az is a lámpácskára várt volna. Minden lelassult, azt hittem van vagy egy percem is, mire megfordulhatok, teljesen a föld felé, biztosítva, hogy ne a hátamra érkezzek. A végső póz egyszerű volt. Két kéz nyom villogott elöl, egy lábnyom a két kéz közt, és jobb oldali kéz mellet egy. Még a levegőben elkezdtem helyezkedni, reménykedve, hogy ez már ténylegesen a végső póz. A jobb lábam, az utolsó tizedmásodpercben raktam kifelé a jobb oldalamra, és éles koppanással landoltam. A megfelelő pózban álltam, és nem is esett semmi bajom, viszont ha a végtagjaim nem illeszkednek bele határozottan a kijelölt kis körvonalakba, a gyakorlat megbukott. Végül a kis búgó hang jelezte hogy megfelelt. Szinte zene volt füleimnek, a helyes sípszó a szerkezet mélyéből. Az elutasító végszó már lassan idegrohamot okozott, annyira rühelltem. Felcsillant a szemem, és felálltam. Lencia tapsolni kezdett, és nevetgélt megdöbbent, örömmel teli arcomon.

- Ez szép volt!! Nagyon pontos! – majd ki ugrott a bőréből. A pályát megkerülve egy másod perc alatt oda suhant mellém, és a nyakamba borulva visongott. Már megszoktam, hogy a mozgásaink csak egy suhanó kis folt. Együtt ugráltam örömömbe Lenciába csimpaszkodva.

- Igen! Végre!! – sikítottam fel önfeledten.

- Mint egy igazi macska úgy fordítottad át a tested a landolásra. Esküszöm, hogy meresztenem kellett a szemem, hogy lássam, olyan gyors voltál!

- Jaaaj! Lencia! Azt hittem már sosem hallom meg a helyes sípszót! – röhögtem el a végét. Lencia velem nevetett, és láttam ráncba húzódó kis szemei mögött, hogy tényleg büszke rám. Ez őszintén jól esett nekem is.

- Minél többször csinálod annál ügyesebb, leszel, de gondolom ez neked is nyilvánvaló!

- Persze. –Lencia újra visszarántotta magára a tanítónő maszkot, és igyekezett minden fortélyra megtanítani.

- Rengeteg féle póz van. Azért váltakozik ilyen gyorsan, és pont akkor, amikor te még csak lefelé zuhansz, mivel éles helyzetben sem tudhatod mindig, hogyan kellene érkezned. Szóval? Még egyszer.

- Oké. – feleltem, és körbefutva a pályát visszaálltam az indulási mezőnyhöz. Még kétszer futottam át a pályát. Saját rekordidőm a három másodperc volt. Ezt persze még tudom majd javítani. Csak gyakorlás kérdése. Örültem, hogy túl estem azon a ponton, hogy nem tudok végig csinálni egy ilyen rövid pályát. De most hogy teljesítettem, már nem is tűnt akkora kunsztnak.

- Újra! – hasított a levegőbe dallamos kis hangja, de most nem engedelmeskedtem.

- Nem lehetne, hogy mást gyakoroljak? Mondjuk a futást. – Szőke haját hátra libbentve nézett mélyen az arcomba.

- Még csak most kezdted el. – kúszott feljebb az egyik szemöldöke. Majd végül bele egyezően bólintott.

- Oké. Akkor irány a futó terem. – ezen egy kissé elkerekedett a szemem, mert hát már volt majd egy hónapja hogy Lendford kastélyát látogattam, de futó teremről fogalmam sem volt. Jó lett volna, ha szól nekem erről valaki. Nem kellet, volna a múlt héten esőben lefutni harminc kilométert edzés néven. Lencia elindult, egészen emberi tempóban. Csípőjének mozgása, valamilyen ősi zenei ritmusra mozgott szinte. Válla fölött hátra pillantott és kezével indulásra intett. Mellé zárkóztam és tartottam vele a lépést. A kinti futópályára nyílt a futó terem hatalmas ablakai. Úgy véltem, valahol a könyvtár alatt lehetünk. Egy hatalmas terem tárult elém. Emlékeztetett az iskolai tornatermekre. Ugyanaz a felosztott vonal berendezés, a gumiszerű padlón. Az illat is teljesen megegyezett.

- Ezt itt inkább szabadidő csarnoknak nevezzük, de lényegében tornaterem. – tárta szét karjait Lencia körbemutatva a széles tornatermen. A szélén öltözők, és még pár ajtó. Az egyiket lényegesen megközelítettük, majd az ajtó mellett lógó kis kulcstartó ládából Lencia elővett egy kulcscsomót. Egy kis ezüstös kulcsot dugott az apró résbe, majd kétszer elfordította. Belökte az ajtót előttem és előre mutatott.

- Ez pedig a kondi terem. Kint is futhatsz, de szerintem itt kényelmesebb a futó padon. Én utálok körbe körbe futni.

- Igen ez kényelmesebb lesz. – egyetértettem Lenciával. Én sem csíptem, amikor az iskolában körbe kellett futni a nagy tornatermet. Egyszerűen kényszeredett állapotban éreztem magam.

- Nos, én magadra hagylak. Legalább 2 órát ha futnál az tökéletes lenne. Mást már nem is kéne tenned. Holnap még párszor megnéznélek a gyakorlópályán, aztán elmehettek Healthel valahova. Gondolom, szeretnétek megtartani néhány hétvégét kettőtöknek. – a két órán kicsit kiakadtam, de ha ez az ára annak, hogy ezek után a hosszas hetek után végre egy teljes hétvégét tölthessek kellemesen Healthel, nem tűnt akkora árnak. Főleg amióta tudok gyorsan futni.

- Ez nagyon jól hangzik. – Lencia elnevette magát. Kicsit sem lepődött meg a két oldalas válaszomon. A két órás futás miatti irónia ugyanúgy kihallatszott a hangomból.

- Akkor magadra is hagylak. Csak akkor állj, meg ha muszáj, és ne túl sokáig. Az állóképességed is fejlesztjük egy kicsit. – beharapta az ajkát, el ne röhögje magát, és magamra hagyott a dohos szagú kondi teremben. A két óra leforgása alatt, háromszor álltam meg. Ez alatt a két óra leforgása alatt, úgy kifullasztottam magam, mint még talán soha. De megérte. Úgy éreztem magam, mint aki Amerikából elindult futva és csak Ázsia kis poros törzsi falujánál állt meg. A gép pityegett egyet, és kijelezte a megtett távot. Tizenötezer kilométer. Ha így hagynám, és bejönne utánam valaki más, az biztos azt hinné valaki elrontotta a gépet. Ezen elnevettem magam, ahogy magam elé képzeltem, egy gyúrós nagyszájú férfit, amint beképzelten lép rá a futó padra. Arcáról lehervad a mosoly, és értetlenül pötyögi be az új szintet a gépbe. Még mindig lihegve kissé, léptem le a futó padról. Kitöröltem újabb becses rekord tartományom, és leállítottam teljesen a gépet. Pár perc elteltével, a lábam iszonyatosan kezdett feszülni. Mintha betonokat emelgetnék. Lomhán és óvatosan lépkedtem ki a teremből. Minden egyes lépésnél attól féltem el szakad a lábamban lévő összes izom, és összecsuklok, mint egy marionett bábu. Az ajtót szélesre tárva léptem ki, és ugyanezzel a lendülettel készültem vissza is zárni. Ironikus. Épp bennfentes poénomon röhögtem magamba, amikor megpillantottam egy férfit, vagy inkább izom tömeget, amint hatalmas léptekkel szeli át a szabadidő csarnokot. Széles vigyorral nézett végig rajtam, és jobban megfeszítette amúgy is óriás vállait.

- Helló! Szép napot kis hölgy. – kacsintva köszöntött, és szinte meg sem várta a visszaköszönést.

- Hogy telik a napja? Elfáradt? – Minden egyes szavából le lehetett venni azt a bizonyos, szexista hátteret, így úgy döntöttem nem méltatom túl nagy figyelemre.

- Hello. Kicsit elfáradtam, de muszáj volt egy kicsit edzeni.

- Akkor jöjjön a megérdemelt pihenés! – kiáltott fel, és integetve elindult a valószínűleg második otthonához, a kondi teremhez. Ekkora állatot! Egy combja volt akkora, mint az én derekam. Nem tudom miféle lény. Teljesen emberinek tűnt. Viszont abban sem hittem nagyon, hogy csak úgy emberek mászkálnának Lendford kondi termében.

- Felsétáltam, a szobámba, és mikor elértem az ágyam szélét, rázuhantam. Meg sem mozdultam, ki tudja meddig. Mély elernyedt katarzisomból kopogás rángatott ki.

- Sen! Bejöhetek? – Conner volt az, és ujjongó hangjából nem sütöttem ki semmi jót. Az utóbbi időkben tünde haverom, és Emily sok helyre elrángattak. Gyűlésekre, fesztiválokra, minden, ami lényekről szólt. Három nappal ezelőtt toborzó fesztiválon voltunk. Minden kis gyermeket, amelyikük már lényként születet, eljött az ideje hogy elvigyék szüleik egy olyan helyre, ahol gyermekük tanulhat magáról eleget ahhoz, hogy használni tudja, vagy esetleg vissza fogni. Ugyanis kilenc éves kortól a gyermekek eldönthetik, természetesen szüleik segítségével, hogy szeretnék e vállalni azt amik. Persze ez nem túl komoly, hiszen előbb vagy utóbb a szervezete úgyis eldönti, hogy azzá lesz e vagy sem, de döntést hozhatnak, hogy szeretnének a többet megtudni magukról, vagy nem. Nem is kérdés melyik volt a nyerő oldalon a kíváncsi korszakban lévő kis gyerekeknek, akinek a világukat lényekről szóló mesék töltötték ki nap, mint nap. Ezekkel a tébolyult szórakozási ötletekkel kellet újra szembe néznem amint hallottam Conner hangját.

- Legolas előtt ajtaim nyitva állnak! – röhögtem saját poénomon, de nem tudtam abbahagyni, amikor megláttam, ahogy Conner benyit azzal a lesújtó fejjel a szobámba.

- Nem is tudod mennyire nem vagy vicces néha. – szidott a maga gyenge módján a bájos kis szöszke tünde fiú.

- Kitalálhatnál már valami újat. Igazán. – el is kezdtem gondolkodni valami frappáns tündés fordulaton, de Conner nem igazán értette komolyan ezek szerint, mert nem hagyott gondolkodási időt.

- Jövőhéten kedden lesz a Tünde Virág Fesztivál! Muszáj elmennünk, biztos tetszeni fog nektek. Nagyon szép az a sok virág, felvonulások, táncosok, hidd el ez sokkal jobb, mint a többi. – valahogy éreztem, hogy megint a bámulatos bulik egyike kopogtat be az ajtómon a vagány csajozós fiú helyett. Connernek két arca volt. Egy nőcsábász, javíthatatlan vagánykodással, és a mindenre lelkes kis kék szemű tünde fiúcska, aki szinte pattog örömében, ha valami szép kis fesztiválról volt szó. Néha keveredett a kettő, amikor Conner a múlt heti tavasz fesztiválon megpróbált felszedni egy pinkt nőcit azzal a dumával, hogy: Neked nem is kell virággá változnod, ahhoz hogy virágszál legyél. A nő arcán végig futott a sértődöttség hulláma, majd mikor végig tekintett Conneren kisimult, és kegyetlenül visszavágott a hatalmas film világsikerrel, bebizonyítva, hogy igenis jó pont volt, amikor kitaláltam Legolas csúfnevet. Meny és keresd meg a törpe haverodat. Üzenem neki, hogy a baltát ne a fák ellen használja! Conner elsétált a legközelebbi ingyenes ital pulthoz, és bánatát narancsszörpbe fojtotta.

- Em is jön, és te is. Ennyi témát lezártam. Jó lesz és kész. – csak úgy sütött belőle a határozottság.

- Em is tud róla, hogy jön?

- Majd nem sokára fog! – vágta rá. Olyan volt, mint egy kisgyerek, aki éppen azt vitatja meg, hogy ő már igenis elég nagy, ahhoz hogy eldöntse hány cukorkát, akar enni.

- Jólvan. Menj és szólj neki, hogy programja van keddre. Én úgy is le akarok fürdeni. Most futottam két órát, lent a futó padon.

- Ja rád fér egy kis zuhany. A helyedben légfrissítőznék idebent egy picit.

- Nincs légfrissítő, de ismerem az ablakot. Ha meg nem tetszik, húzz elő a zsákocskádból valami rózsaszín illatos port.

- Nem értem mért gonoszkodsz velem! – durcás arcot vágott, és értetlenül mélyesztette el a szemeit az enyéimben. Ezen meg esett a szívem egy csöppet, de csak a következő pillanatig.

- Féltékeny vagy, mert nem lehetek a tiéd! Sajnálom de, nem rúgom ki a barátnőm miattad. Pedig amikor én ajánlkoztam akkor te, elutasítottál.

- Az hogy arcon csaptál egy ajtóval ismeretségünk kezdetén, és utána megpróbáltál fel szedni, az neked ajánlkozás?

- Észre lehetett venni a jeleket szerintem. – ezen felsóhajtottam.

- Conner…

- Igen? – pillantása várakozó volt. Gondolom azt várta, hogy beismerem, kell nekem, de ez sajnos nem így volt.

- Nem lehetek féltékeny rád, mikor nem is tudtam, hogy van barátnőd, te barom!

- Az már nem az én dolgom. – ennyi elég is volt egy időre Conner hülyeségeiből.

- Na jólvan! Húzzál kifele a szobámból, vagy eltöröm a szárnyaidat!

- Nincsenek is szárnyaim! – tartotta fel a kezét, miközbe megkíséreltem kitolni a szobám ajtaján.

- Conner! – ezt már kicsit dühösebben mondtam a hatás kedvéért.

- Oké, úgy is be kell néznem a tizennyolcasba. Nehogy hiányoljon az én kis szívem.

- Oké! Szaladj csingiling! Szaladj! – egy utolsó durcás nézés Conner részéről, egy győztes mosoly az enyémről, azzal kilökdöstem a szobámból, és eltűnt a folyosón sietve. A hétvége határtalanul jó volt. Health és én elmentünk piknikezni. Pontosabban túrára a sűrű fákkal elborított hegyekbe. Ottlétünk csak egy-két medve veszteséget okozott, mást nem. Healthnek táplálnia kellett magát, hogy ne gyengüljön le. Egy turista büfénél megálltunk a padoknál. Én vettem egy kólát, és elég hamar le is csúszott a torkomon. Healthel egymás mellett ültünk a padon, fejemet a vállára hajtva pihentem. Ő átkarolt és a vállamon játszadozott ujjaival.

- Ha többször jövünk, Lencia a végén még azt hiszi, hogy lelkes túrázó vagyok. – ezen mosolygott, és egy csókot nyomott a fejem búbjára.

- Muszáj volt már. Nem bírtam ki melletted. Így sokkal jobb érzés. – óvatosan körül néztem nincs e senki, aki halhatná, de csak egy pocakos vén fickó turkált a táskájában egy újabb sörért. Több paddal odébb ült, nem halhatott minket. Visszapillantottam, és Health arcát fürkésztem.

- Hogy érted? – elnézet rólam, és a távolba meredt.

- Egyik énem sem kerekedik fel a másikon, de mind a kettőnek vannak szükségletei, és mind a kettőt kellőképpen érzékelem. Vámpír szemmel is eléggé csábító vagy. És ez nem mindig jelenti a legjobbat. –visszafordult rám, és a nyakamon lévő kis rózsaszín vonalat nézte, ami mát fehér volt szinte. Lassan teljesen begyógyult a múltkori éjszaka nyomai. Meleg ujjaival végig simította, a keskeny kis vonalat. Rögtön éreztem, ahogy felgyorsul a véráramlásom, és hálisten ő is. Kezét elvette, és a combomon pihentette. Elbambultam egy egész rövid ideig, aztán egy kérdés formálódott újra bennem, amit már eddig is fel akartam valahogyan tenni, ha nem is éppen Healthnek, magamnak biztosan.

- Milyen? – nem értette, mire gondolok, így újra megpróbáltam.

- Milyen… az én… vérem? – úgy láttam, hogy kicsit furcsállta a kérdést, de válaszolt kisebb gondolkodás után.

- Úgy érted ízlik-e?

- Például.

- A tiéd a legfinomabb, amit valaha kóstoltam. Az is igaz hogy nem kóstoltam még sok ember vért, de a tiéd, elüt mindegyiktől. – elmosolyodtam.

- Valóban? – ezen ő is mosolygott.

- Nem is vérnek mondanám, hanem valami isteni meleg sűrű nedűnek, ami valami csoda folytán benned csörgedezik. Nekem szántak. Ezt senki nem tagadhatja le. – éreztem, ahogy az isteni nedű az arcomba csörgedezik, és kivirulok. Soha nem szokom, meg ahogy bókol nekem. Talán soha nem leszek immunis az érintésére. Mindig fel fogok forrósodni ahányszor hozzám ér, és ahányszor csak érezteti, hogy szeret. Mindig tetszett neki, amikor elpirulok. Most is elmosolyodott, hatalmas kezeibe vette állam, és csókot lehelt rózsaszín kis ajkaimra. Mikor visszahúzódott, a szeme még mindig csukva volt. Mintha kiélvezni az ízét. Ilyenkor tárult elém egy új világ. Ami valóban ő maga volt. Nem a vámpír, nem a vérfarkas, hanem csak egy félisten, aki iszonyatosan szeret, és fel sem tudja fogni, hogy én mennyire szeretem őt.