8. Fejezet

- Szimbolizmus. –jelentette ki Mrs. Swam irodalom órán.

- Ki tudja meg mondani milyen stílus irányzat? – teljesen máshol járt az eszem és Mrs. Swam ezt észre is vette, gondolom, hogy engem talált meg magának hogy kínozhasson.

- Canter?! Meg tudná nekünk mondani a helyes választ, vagy túlságosan el van foglalva a gondolataival, és válasszak inkább mást. – nem éppen kérdésnek szánta, nem volt más választásom, mint elvörösödni, és totál boci szemekkel nézni hátha megesik rajtam a szíve. De mint vártam ez nem érte el a megfelelő hatást.

- Öm… Hát…

- Igen? – nézett rám szánakozóan a választ várva. Nagyon jól tudta hogy nem igen fog válasz érkezni, mégis élvezte, ha nézheti, ahogy szenvedek. Végül a segítség oldalról jött, egyenesen Kestler szájából.

- Klasszikus modernség. –súgta a választ, miközben Mrs. Swam az egyik kikandikáló szőke hajtincsét fűzte vissza a hatalmas rózsa csatba, ami a feje tetején díszelgett.

- Klasszikus modernség? – vetettem fel tettetett bizonytalansággal. Jól tudtam hogy az. Főleg ha Kestler szájából jött a súgás. Imádta az irodalmat, és meg is, kell vallani igen jó is volt benne. – Swam tanárnő, még egy utolsó méltóságteljes mozdulattal végig simított hosszú lila ruháján, majd csípőjén hagyta a kezét. Válaszomat nem méltatta dicséretre, vagy elutasításra, inkább folytatta az órát, immár felém se vetve. Kaptam az alkalmon, amikor megfordult a tábla felé, és felírta kacskaringós sajátos betűivel, a címet. Szimbolizmus szerepelt a táblán, és arra késztette a tanítványokat, hogy kinyissuk füzetünk, és szembesüljünk a ténnyel, hogy hamarosan körmölni kell. Elővettem gyümölcs mintás füzetem, és kinyitottam a következő szabad oldalon, majd mikor felvéstem a címet oldalba, böktem Kestlert.

- Hé! Köszi. – mosolyogtam rá, és ekkor jutott eszembe, hogy ma még nem is köszöntem neki annyira el voltam foglalva, hogy Lendford járjon az eszemben.

- Nincs mit. – rám kacsintott hatalmas fekete szemeivel, majd diadal ittasan, végig szántott ujjaival dús fekete haján.

- De azt remélem, tudod, hogy ebben a félévben már sokkal tartozol nekem? – ezen akaratlanul is elvigyorodtam. Kestler volt az egyik legjobb fiú haverom az egész suliban. És nem vitás hogy irodalom dolgozataim miatta lettek olyan jók.

- Biztosíthatlak, hogy a jövő heti föci dogádon szemmel láthatóan pozitív lesz a változás.

- Akkor kvittek leszünk. – vigyorgott egy hatalmasat, majd újra Mrs. Swam felé fordította lehengerlő tekintetét, hogy magába szívja a tudást. Én is igyekeztem így tenni.

- Még egy a klasszikus modernség stílusirányzatai közül. – kezdte el hosszas beszédét.

- Már kettőt meg ismertünk. Ki tudja meg mondani ezt a kettőt nekünk. – Kestler hatalmas teste megmozdult, majd égig érő kezeivel jelzett a tanárnőnek.

- Igen. Kestler? – mosolyodott el Mrs. Swam, nem volt vitás hogy Kestler az egyik kedvence.

- A szecesszió, és az impresszionizmus.

- Bizony. Nos a szimbolizmus a harmadik. A szimbólum az az jelkép szóból ered, amelynek azonban mi egy speciális, irodalmi jelentését is ismerjük. Míg az allegória pontról pontra lefordítható képsor, addig a szimbólum csak együttesen , képeit együtt tartva értelmezhető jel vagy jelegyüttes. Nem mondhatjuk: a zongorista Isten, a zongora az élet, a zene az emberi fájdalom és így tovább. De a képeket egybefogva, együtt tartva igenis mondhatjuk: a költő ilyennek látta az életet, a vers képsora az élet sajátosságainak jelképe. Tankönyvünk 36 és 37. oldalán többet olvashatunk erről. –ezt, mint egy parancsot kiadva utalt a munka megkezdésére. Mindig ugyanaz volt a feladat, elolvasni a verset, leírni az irányzat fogalmát, és holnap kikérdezi, mielőtt elkezdünk egy másik tananyagot. Hozzá is látott mindenki. És óra végéig csend munkálódó kezeket lehetett csupán hallani, meg persze Mrs. Swam ellenőrző járkálását, a padok között a szűk kis teremben. A csengetés, szinte egy végső hálának tűnt a hosszas írás után. Zsibbadó kezeim végre elengedhették, rabtartó tollamat, és becsukhattam a fürtelem tanodáját, amit az imént véstem le.

- Otthon kérem befejezni, és természetesen a definíciót megtanulni. Köszönöm. Viszlát. –azzal felkapta a naplót, a tolltartóját, és a könyveket, és kiviharzott, a folyosó nyüzsgésébe. A teremben a diákok fellélegeztek, és nevetgélve beszélgettek, a folyosón őrült zsivaj tombolt. Kestler felé fordultam, és ezzel esélyt adtam neki, hogy ki kérdezgessen.

- Elárulod nekem, hogy mi van veled mostanság? – tudtam, hogy körübelül mire gondol, de nem láttam rossz ötletnek játszani a hülyét, picit.

- Mire gondolsz? – gunyorosan nézett rám, utalva, hogy magam is tudom a választ, és ne játsszak vele. Elég rég óta voltunk már jóban, ahhoz hogy a vesémig lásson és tudja, hogy valami nem olyan, mint azelőtt. Az életem legtöbb porszeme nem volt fedett előtte, de abban biztos voltam, hogy arról nem fecseghetek neki, van egy kastély ahol mitikus lények, gyakorolják használni az erejüket, és varázsolgatnak kedvükre. Health eddig se lopta be nagyon magát Kestler szívébe. Minden találkozásuk után elejtett egy-két szót, hogy valami szokatlan van ebben a csávóban, és jobban tenném, ha figyelnék kivel, furikázgatok. Magyarán jó megérzései vannak, de ezt nem erősíthetem meg neki egyik irányból sem akármennyire is, szeretném.

- Nézd, sosem voltál lángész irodalomból. De azért úgy az alapokat beletömted a fejedbe.

- Igen tudom. Majd igyekszem újra rendbe szedni magam. Ígérem. – jelentőségteljes pillantásokkal végigmért, és láttam, rajta hogy kitörni készül belőle az értetlenség megoldásának vágya. De valami vissza fogta, és végül csak szánakozóan lezárta az ügyet.

- Úgy látom valamit, nem igen akarsz elmondani nekem. Pedig mindent megosztunk egymással már kis korunk óta. Még azt is elárultad oviban, hogy ha véletlenül mással találkoztál a mászókán, mert én lemaradtam. Nem tudom mi az, ami közénk áll. De remélem idővel, elmondod. – Azzal vetett felém egy utolsó pillantást, majd lehajolt a táskájához, előhúzni a francia tanszereit. Nekem pedig történelemre kellett mennem, szóval maximum csak a következő szünetben tudunk dumálni, az ebédlőben.

- Ne haragudj. – hajtottam le a fejem sajnálkozóan, és tudtam, hogy azért azt ő sem akarta, hogy összevesszünk, csupán sértette kicsit a hallgatásom.

- Az a fickó az ugye? Ő teszi ezt veled. Amióta vele lógsz egyre több a dolog, amit nem mondasz el nekem. Sen én megértem hogy szerelmes vagy, meg hogy jártok, De nem kéne, hogy elszakítson a barátaidtól. Vagy én már nem tartozom ebbe a körbe? – ennél nagyobb fájdalmas dolgot nem is mondhatott volna. Így is kimerült voltam. Hetek óta a gyakorló terem volt a második otthonom. Egész nap akadály pályákon gyakoroltam a gyorsaságom, a karmaim használatát és minden más macskarein dolgot. Ha ez nem lett volna elég, egyre kevésbé tudtam megtartani emberi mivoltomat egyfolytába. Lencia rengeteget segített, de rohamos átváltozásomon ős mit sem segíthetett. Erre a legjobb barátom bizalma is megbotlik bennem, és mindez a saját benső titkos mivoltom miatt. Ez kezdett nagyon összetörni és már-már a sírás szélén álltam, amikor Kestler rám borult hatalmas testével, és magához ölelt.

- Te vagy a legjobb barátom, és az is maradsz. Csak vannak bonyolult dolgok per pillanat az életemben. De nem tudok mit tenni ellene. – hatalmas kezeit körém fonta, és simogatni kezdte a hátam.

- Nem lenne jobb, ha beszélnél róla. – ez visszarántott a valóságba, és muszáj volt elhúzódnom tőle. Ha tovább maradok a karjaiban, kibuggyan belőlem az igazság, ő meg sokkot kap a hirtelen amúgy is kíméletlen rengeteg információtól. Hátra dőltem, és belenéztem mélyen a szemébe.

- Nem lehet. – elszomorodott ugyan, de hatalmas kezét az arcomon hagyva, letörölte az előbb kiszenvedett könnycseppet.

- Tudod, hogy rám számíthatsz ugye? Bármi is legyen az. – amikor ilyen könnyed és megértő volt az sosem könnyítette meg a dolgom.

- Igen tudom. – csöndesen bólintott, majd megfordult magához venni tanszereit.

- Mennem kell franciára. De az ebédszünetben talizunk oké? – bólogattam, és én is elővettem a tanszereim. Mélyen kutattam a táskámba a történelem füzetemért. Hitetlenkedve vettem észre hogy sehol sem találom. Madlee tanár úr nem a dühöngőfajta de azért jobb szerettem felkészülve menni az óráira. Ebben a percben csapot le valaki az asztalomra, a szívrohamot hozva rám. Felugrottam, hangos nevetés tört ki Mag barátnőmből látva ijedt arckifejezésemet.

- Nyugi csak én vagyok. – nevetett még mindig sajátos humorán, azon hogy ijesztget.

- Nálam hagytad a múltkor a füzeted. – az asztalra pillantva megláttam gyűrött füzetem és azonnal beugrott, hogy tényleg ott hagytam náluk a múlt héten, amikor ugyanis ”Bizonyos okok miatt” hiányoztam a suliból, és Magről írtam le az óra anyagát, meg kértem el a házit.

- Szia. És kösz.

- Na gyere, menjünk még le kell érnünk a 105-ös terembe.

- Oké. –felpattantam és sietős léptekkel rohantunk le a másodikról a földszintig Madlee tanár úr történelem órájára. Amikor a terem elé értünk épp mázlink volt, mert a folyosó végén megpillantottuk Madleet így be tudtunk csusszanni a hátsó padba az örökös helyünkre, és úgy tenni mintha már bent lettünk volna előbb is.

- Hihetetlen rövid a 4. és 5. óra közti szünet. Jake és én alig öt percnek ítéljünk meg. Minimum tíz perces kéne, hogy legyen. - magyarázta bosszankodva, de azonnal halkabbra vette a mondani valóját, amikor Madlee belépett.

- Öt percnek ítélitek meg mert tényleg öt perces ez a szünet, de azon sem lepődnék, meg ha húsz perc se lenne elég ahhoz nektek, hogy eleget smárolhassatok a szünetben. – Mag gunyoros tekintete jelezte, hogy nem olyan vicces, mint hiszem, így egy apró kis vállon csapással elintézte büntetésemet.

- Jó napot kívánok. Foglaljatok helyet. – mindenki leült és már nyitotta is a könyvét a megfelelő helyen.

- Gondolom mindenki, tudja, hogy az önkormányzatokat fogjuk most venni. Tíz percet ítélek meg nektek a tananyag elolvasására és értelmezésére. Utána megnézem mennyit, tudtok, és mennyit kell tanulnotok aztán közösen, megnézzük a munkafüzet feladatait. Minden világos? – Madlee óráit mindig szerettem nem a legizgalmasabb, de szerettem, ha az órának van menete, és ő ezt mindig is tudatta előre. Rick tette fel a kezét csibészes mosollyal az arcán. Nem nagyon ismertem, különböző osztálybeliekkel is össze voltunk csoportosítva de azt mindig látni lehetett, rajta hogy szeret poént formálni a dolgokból, amit Madlee nem túlzottam értékel.

- Igen?

- Tíz percünk van rá, hogy elolvassuk és értelmezzük? – tette fel a kérdést már-már elvigyorodva.

- Hallotta.

- És ha én teszem azt öt perc után, végzek?

- Ha úgy véli tehetségét, szeretné villogtatni, kérem, ne itt adjon rá példát. De természetesen amint végzett felteheti a kezét és majd meg hallgatom mi minden jegyzett meg az olvasottakból. Gyorsaságát szeretné villogtatni, akkor esetleg lehetne ön az első jövő órán, akit kikérdezhetek? – Rick válaszul bele nevetett Madlee arcába, majd gúnyosan hozzá tette.

- Felőlem.

- Nem tudom, mit szeretne elérni a viselkedésével, de nem ajánlom, hogy próbára tegye a türelmemet. – lehajtotta a fejét és elkezdett olvasni, úgy ahogy a többiek. Sosem értettem Rick viselkedését, de annak tudtam be, hogy egyszerűen unatkozik, és így vonja magára a figyelmet. A tíz perc letelte után Madlee ahogy ígérte kérdezgetni kezdett az olvasottakról, de nem Rickkel kezdte, gondolom látta, hogy a feltűnési láza alább hagyott.

- Mit olvastatok az önkormányzatok működéséről? – tette fel végül a kérdést, és volt is egy lány, aki felelt rá.

- Kötelező feladataik például az egészségügyi ellátás és az iskolai oktatás megszervezése, de az önkormányzat vállalhatja további feladatok ellátását is. Ehhez saját magának kell előteremtenie a fedezetet, például helyi adókat, vethet ki.

- Pontosan. És még? – rápillantottam a könyvre, és átfutottam a szememmel két sort, hogy dicsekedhessek egy kis lesett tudással, majd fellibbentettem a karom.

- Serina…

- A képviselő testület helyi rendeleteket alkothat, és egyes feladatokat közvetlenül a polgármester lát el.

- Úgy van. És esetleg azt is meg tudod nekünk mondani, hogy ki foglalkozik a lakosság különböző ügyeivel, és milyen ügyekkel például?

- A polgármesteri hivatal.

- Példát is tudnál mondani? – csendben ültem, és vártam a választ magamtól, ahogyan Madlee is.

- Adóügyek, lakásügy, vállalkozások, szociális ügyek. – vágott bele a csendbe Mag tanultsága.

- Ha mondandód van Mag, akkor tedd fel léccives a kezed máskor. De igen pontosan. Ezek és még sok más. – Hamar elrepült az óra, és az ebédszünet sem tartott olyan hosszú ideig, mégis mintha már lassan éveket számolnék minden percet, amit nem Healthel töltök. A hetedik óra végén sikongatni tudtam volna az örömtől.

- A felszámolást a jövő órán még tovább vesszük, de a vállalkozásokról vett anyagot kérem megtanulni. – ezzel lezárta végre az órát és mindenki mehetett, amerre lát. Bepakoltam a táskám, és épp menni készültem, amikor még az osztály fele bent volt, és mindenki az utcára néző ablak elé zsúfolódott. Peet hátra nézett és oda kiabált a többinek, aki még nem feszült a kis ablakkeretbe.

- Hé ezt nézzétek. Tökmenő járgány. Biztos valami puccos fazoné. – nem kellet sokáig törnöm a fejem, hogy rájöjjek mekkora a valószínűsége, hogy van még egy ember, akiért egy ”puccos fazon” jön a suliba, de Health audija nem olyan feltűnő és már meg is szokták. Így hát én is odavonszoltam magam a szűk kis ablakhoz, és a sok feszengő test között megpróbáltam kinézni. Termetéről, és test tartásáról nem volt nehéz felismerni. Health támasztotta napszemüvegben a nagy fényes fekete terepjárót. Imádtam a terepjárókat. Nem én szeretném vezetni őket, de szerintem fölöttébb jó érzés, ha a csávód egy hatalmas autóval mászkál. Biztonságos, és az aztán kellet az életembe az nem vitás. Még egy utolsó pillantást vetettem rá ahogy zavartalanul áll a májusi napfényben aztán kitolakodtam, és lerohantam hogy minél hamarabb vele lehessek. A bejárat fele lassítottam hogy azért még se lihegve érjek oda hozzá. Kiléptem a napfénybe, és belevillant a szemembe a kocsi fényes felülete. Health felemelkedett a henye tartásából, és feltolta a napszemüvegét, hogy csábító mosolyával üdvözölhessen, és lássa reakciómat a saját szemeivel. Oda lépdeltem hozzá egészen közel, majd megálltam előtte, és jelentőség teljes pillantást vetettem a kocsira.

- Untad a régit? – hatalmas mosoly ült ki arcára, megfogta a csípőm és magához ölelt egy hosszú csókra.

- Nem mondanám hogy untam a régit. De ezt a gyönyörűséget nem hagyhattam a kirakatban sínyleni. Neked hogy tetszik? - félre döntötte a fejét, és a válaszomat várta.

- Illik hozzád. Nagyon is tetszik. Tudod, hogy a fél osztályom odafentről bámul, és épp kijelentették nekem fönt, hogy biztos valami puccos fazoné a kocsi? – ezen elnevette magát, és visszatolta a napszemüveget. Ringatózva és görnyedve utánozott egy rapper mozdulatot.

- Szóval puccos fazon vagyok? Tudtad, hogy a puccos fazonoknak mindig van egy jó bigéje? – játszotta a gengsztert nagy vidáman.

- Igazán? És te hol hagytad? – érdeklődtem, és belementem a játékba.

- Itt van az én bigém, de még milyen bige?!! – azzal magához rántott, és kemény csókot lehelt az ajkamra. Kaptam az alkalmon, és hagytam, hogy végre itt lehet hozzám közel, miután egész nap erre vártam. A hülyéskedős csók átment szenvedélyessé, és elnyílt a szám. Health nyelve kellemesen betolakodott a számba és cirógatta a nyelvem. Majd mikor már nagyobbakat szuszogtunk mind a ketten, eleresztett, és egy csókot nyomott a nyakamra.

- Lendford? - nagyot sóhajtottam.

- Lendford. – bólintott egyet, majd kinyitotta előttem az ajtót. Beszálltam a hatalmas járgányba. Health megkerülte a kocsit, ő is beszállt, aztán sajátos őrült vezetési tempójában megindultunk Lendford felé, egyenesen a kastélyba ahol újra mitikus barátaimmal erőlködhetem javítgatni magamon, elhagyva Handwood városát.

7. Fejezet

Az első, ami szemet ütött, a szokványos halvány narancssárga tapéta mellet, ami úgy tűnik itt minden szobában egyen, az a nagy Brad Pitt poszter volt, ami az ágya felett éktelenkedett. Brad félmeztelen volt rajta, és kacsintva nézett vissza rám a poszterről. Em, mint Brad rajongó? Brad jó pasi volt, de úgy körübelül ez a fejezet az életemben egészen 6.-os koromig tartott. De Emily nagyon aranyos lány, és ha neki még mindig ez a sztár a kedvenc, nincs mit tenni, ellenne.
- Itt is van! Hoztam ápolót is. Hogy jó erős legyen az új körmöd. Valaki nem ken rá ápolót, és hosszasan szenved, hogy tudja rendesen használni, és erős is legyen.
- Em? – kérdeztem tőle a szemem még mindig a poszteren tartva.
- Te Brad Pitt rajongó vagy?
- Hát nem mondanám hogy rajongó, de szerintem szörnyen jó csávó, szóval úgy gondoltam ott a helye a falon. De persze azt sem tagadom, hogy szoktam ábrándozni róla. Főleg ettől a képtől. – zárta le magyarázkodó kisbeszédét, egy hatalmas vigyorral.
- Mért szerinted nem jó csávó?
- Em… Jó csávó VOLT. Haladnod kéne kicsit a korral, de persze semmi gond. A kőkor is érdekes volt, ezt is elfogadjuk. – gúnyolódtam jó szívvel. Em vágott egy kis sértődött arcot, de nem bírta sokáig, és nevetésben törtünk ki mind a ketten. Hihetetlen milyen hamar összehangolódtunk. Biztosan jó barátnők leszünk. Em igazán kedves kis vidám csaj. Már most tökre bírom.
- Inkább kezdjünk hozzá. – mutogatott a kezem fele, egy utolsó sóhajjal lezárva a röhögő görcsöt.
- Mért nem vághatnám le én? – néztem rá kétkedőn.
- Mert nem tudod, hogyan kell, és a te körmöd, még nem elég erős, ahhoz hogy megvágd a körmöd.
- Minek az olló, ha a körmeiddel hasítod le?
- Egyengetésnek a végére. Hogy a szélén ezzel vágjam le. Mert az ollóval nem hasítom fel az ujjad többi részét.
- Am… Hát oké. – azzal megfogta a kezem, kinyújtva az ujjaim, és a kis üvegcséből, a kézfejemre löttyintett. Olyan volt, mint a babaolaj, csak zölden fénylett, ha a nap rásütött. Azzal minden ujjamon, a körömágyam bekente. Miután mind a tíz ujjam olajban tocsogott, a körmét óvatosan a körömágyam és a körmöm kezdeténél lévő vékony csíkhoz rakta. Gyorsan, egy íves mozdulattal végig húzta körmét az enyémen, mire az levált, és egy kis csattanásként ért földet. Majd végig kente az olajjal, a körmöm helyét, ahol most csak egy vékony kis bőrréteget láttam.
- Uramatyám milyen csúnya az emberi ujj köröm nélkül. – fakadt ki belőlem, megdöbbenésem közepette. A legjobban az lepett meg hogy nem is fáj, csak éreztem, ahogy leválik, de az se fájdalmasan, csak bizsergetően inkább. Az ollóval levágta a szélén maradt kis körmöt, és oda is kent még egy kis ápolót.
- Igen tényleg csúnya. Olyan, mint ha valami ufó ujjai lennének. De megéri, mert sokkal szebb nő helyette. – ezt az utolsó mondatot el is hittem, mert az én kis szakadozó gyenge körmeim helyett csak szebb nőhet. De hogy mire az új megnő az mennyi idő, és addig ufó ujjként kell mászkálnom, abba nem is mertem belegondolni.
- Az jó. – böktem ki, majd figyeltem, ahogy Em megformálja a maradék kilenc ujjamon is ezt a folyamatot.
- Na… végeztünk is! Mehetünk le Lenciához.
- Igen persze. – azzal mind a ketten felpattantunk, és megindultunk az ajtó fele. Ekkor egy másik óriás poszterrel találkoztam. Helly Berry pózolt rajta. A macskanő című film főszereplőjeként, felszerelkezve a macskanős cuccaival. Elég ironikus volt akárhonnan is nézzük. Megtorpantam, és jelezve észrevételem, köhintettem egyet. Emily is megállt és elmosolyodott.
- Ironikus tudom. De nem véletlen. Ez a kedvenc filmem, és Helly a kedvenc színésznőm. És ezt már nevezheted rajongásnak, ha szeretnéd. Olyan szeretnék lenni, mint ő. Mint a filmben. Elmosolyodtam komoly lelkesedésén.
- Én is nagyon szeretem. És szerintem is szuper az a film. De… Em… Neked ez a haj tuti jobban áll, mint az a rövid.
- Köszi. Neked viszont jól állna szerintem.
- Azt már nem! Tudod, mikor fosztom meg magam az ilyen nehezen megnövesztet hosszú hajtól?! SOHAA… - sikítottam fel viccelődve. De persze komolyan is gondoltam. Utoljára tizenhárom évesen hagytam, hogy levágják rövidebbre a hajam. Azóta sikongatok álmomba, és a fodrászt is leüvöltöm, ha két centi helyett két és fél sikerül.
- Jólvan nyugi. Nem foglak meg kopasztani álmodba. – nyugtatott nevetgélve.
- Helyes. – néztem rá gyanús szemekkel, de csak a vicc kedvéért. Leballagtunk, és amikor Összefutottunk Conival, eldugtam a kezem a zsebembe.
- Hé! Em! – futott oda hozzánk, majd amikor észre vette, hogy én is Emmel vagyok, kacsintva rám mosolygott.
- Szia Sen. Hát te? – vágott meglepődött arcot.
- Honnan ismeritek egymást Emilyvel?
- Lencia a tanítója. Együtt tanít majd minket. Fent voltunk, és levágtam a körmeit. – elpirultam és kissé bosszús arccal Em felé fordultam, mire ő elnevette magát.
- Meg tudhatom mi ilyen vicces? – érdeklődött sértődötten Conner, hogy benfettes viccnek esett áldozatául.
- Sen azt mondta ufó ujjai, vannak köröm nélkül, és elfelejtettem hogy ezt ő nem biztos, hogy ki akarja kürtölni.
- Igen de te úgy tűnik, szeretsz locsogni. – vetettem egy szemrehányást felé.
- Hoppá. – nevetgélte el Emily.
- Ufó ujjak JEE. Muti! – azzal elkapta a karom és kirántotta a zsebemből. Magam is összerezzentem a kis tünde fiú erejétől, de hamar félbeszakította pillanatnyi szívrohamom, mélyről jövő röhögése. Szinte könnyezett a nevetéstől, és minden oldalról bámészkodta az ujjaim.
- Tényleg olyan. Ufó cica! – elkaptam a kezem és visszadugtam a zsebembe. Egy ideig a nevetés önkéntelen tárgyát nézte, majd újabb röhögés tört elő belőle, mikor meglátta, valószínűleg vöröslő sértődött fejemet.
- Ugyan már ne sértődj meg. Nem is olyan rossz. Egész jól áll. Hadd nézzem még egyszer!
- Tök hülyének nézel? Persze… Hogy összeess a röhögéstől. Azt már nem. – azzal sértődötten ellépdeltem tőlük, de hamar utolértek, és tartva velem a lépést kuncogva fékeztek meg.
- Várj már! Még nem is mondtam, mért jöttem. Mondani akartam valamit. – Emily úgy döntött mellém áll és most Connert kezdte el piszkálni.
- Na mi az, mostanság céllal lézengsz itt Lendfordban, és nem, azért hogy ártatlan lányokat csábíts be a szobádba a jókisfiús kinézeteddel, és álcázott ártatlan viselkedéseddel. – meglepett, amikor jókisfiús álcásnak nevezte, mert hát valljuk be egy szőke kék szemű kis tünde fiú mi másnak, nézhetne, ki ha nem egy szende jó kisfiúnak? Conner elmosolyodott, és közelebb lépett Emilyhez mint egy átlagos társalgáshoz szükséges volna.
- Szóval be tudnálak szerinted csábítani a szobámba? – incselkedett vele Conner, és ebben a pillanatban esett át az én agyamon is hogy tényleg csak álca lehet a jókistünde gyerek dolog.
- Nem. Engem ugyan nem. – válaszolta grimaszt vágva Em, és ellökte magától Connert, mire annak hatalmas önelégült vigyor ült ki az arcára.
- Kár. – mondta végül alig halhatóan.
- Elmondanád, inkább mit akarsz? – vágtam közbe, hogy kimentsen Emilyt.
- Rajtad kívül? Lencia küldött.
- Nagyon vicces vagy! Te tényleg egy kis szoknyapecér vagy. – grimaszoltam én is neki, és döbbenten figyeltem hogy betegesen villan meg a vigyor az arcán.
- Lencia mondta, hogy keressem meg Ufó cicust, és Emily cicust, hogy igyekezzenek, mert a könyvtár a mai napon rövid ideig lesz nyitva, mert a könyvtárosnak szabadságot adnak. – a nekem szánt becenéven bedühödtem, és már megindítottam a kezem Conner válla felé, hogy vállba verjem, de elkapta a kezem, és az arcomba vigyorgott. Tenyerébe fektette a kezem, és bámulni kezdte, majd újra mély, görcsös nevetésbe zuhant.
- Ezekkel a kis gyenge ufó ujjacskáiddal akartál megütni? Na de kérlek! – ezzel végleg felhúzott, és a dühtől olyan gyorsan vágtam gyomorszájon a másik öklömmel, hogy nem tudta elkapni. Összerándította magát, és csak tovább nevetett. Úgy látszott tényleg nem fájt neki egy cseppet sem, ellentétben az én öklömtől, ami lüktetett a pillanatnyi fájdalomtól, ami kőkemény hasizmain próbált átütni nem sok sikerrel. Felhördültem, mire ő megint csak elkezdve, és folytatva a nevetést figyelte „ufó” ujjaim.
- Örülök hogy ilyen jó kedvedben vagy, de mint te is figyelmeztettél rá, sietnünk kell. Szóval, ha nem haragszol. – köhögtem egyet, és böktem a fejemmel a kezére, ami az enyémet szorongatta.
- Igen mennünk kell. Engedd szépen el Sennit! – elengedte a csuklóm, és hátrébb állt.
- Jólvan menjetek. – gyorsabban sétáltunk ugyan a kelleténél, de még nem jártunk alig húszlépésnyire, sem amikor Conner üvöltve köszönt el tőlünk.
- Sziasztok cicuskáim! Ufó cicus, erősíts a körmödre! – elővettem bájvigyorom, menet közben hátra fordultam, és kecsesen intve egy KABDBE!!! Jelzést, visszaköszöntem.
- NE aggódj Legolas fiam, rajtad fogom kipróbálni mennyire erős. – Emilyből hangos kuncogás tört ki.
- Legolas? Nagyon frappáns. Ez egy érzékeny pontja volt mindig is.
- Ja. Te hallod Conner tényleg egy szoknyapecér.
- Megmondtam. Felénk gyakran úgy fordul meg emlegetve, hogy nőcsábász Con.
- Sok neve van. Conner Coni Con és ezeket még ragozgatva is.
- Igen. A Conit nem nagyon használja kicsit buzisnak, találja. Csak szerinte a lányok aranyosabbnak találják.
- Igen. Ő maga közölte velem hogy szólíthatom Coninak, és amikor így hívtam akkor vigyorgott is rendesen.
- Ja. Képzelem. Egyébként szerintem nem pont olyan hogy kihasználna lányokat, csak szereti ezt a stílust mutogatni. A legtöbb fiú takargatja, hogy hűséges és szerelmes lehet valaha, bár egyre több a nyíltszívű pasi. Ennek szívből örülök
- Igen ebbe van valami, amit mondasz. – Arra fele mentünk, amerre Lencia szobája van, a hosszú sötét folyosón, aminek a végén a lépcső van felfele, csak most a mellette lévő lefelé vezető lépcsőn mentünk. Lefordultunk az első balra vezető kis folyosón, aminek az elejére egy kis tábla volt felhelyezve nyíllal ellátva, ami a megfelelő irányba mutatott, és Könyvtár felirattal. Végig lépkedtünk rajta nesztelenül, és egy kisebb fotelos előtérbe érkeztünk, mögötte egy nagy régies fa ajtóval. Emily megfogta az ajtón pihenő nagy réz kallantyút, és bekopogtatott vele. Lencia dalolászó hangja rikkantott egyet hogy jöjjünk be, és mi így is tettünk. Lencia rögtön nekem szegezte a most legutáltabb kérdésemet.
- Hallom levágták a körmöd? Megnézhetem? – azzal két kezét várakozóan maga elé tette, én pedig bele raktam az enyémet. Gondosan megvizslatta, és kérdezgetni kezdte Emilyt.
- Te vágtad le neki ugye?
- Igen én.
- Ügyes vagy, nagyon szép munka. Hány réteg ápoló?
- Egyszer raktam, rá mielőtt levágtam, aztán utána is, és amikor a széléről ollóval levágtam, oda is raktam még egy kicsit.
- Nagyon jó. – helyeselt bólogatva Lencia.
- Fájt? – fordult felém, mosolyogva. Már szinte hiányzott ez a kedves mosoly.
- Nem egyáltalán nem. Kicsit fura érzés volt, de még most is az. Olyan csúnya. – ezen Lencia is nevetett, és elengedte a kezem.
- Hamar megnő. Kicsit kellemetlen lesz ugyan, de észre fogod venni. – értetlenül néztem rá.
- Körübelül két óra és már az új körmöddel dicsekedhetsz Health-nek. – ezen felcsillant a szemem.
- Két óra?
- Igen. És szeretnélek is megkérni, hogy amikor majd holnap suliba mész, akkor nagyon vigyázz, hogy lehetőleg ne karmolj meg senkit. És próbálj meg emberien viselkedni.
- Ezt meg hogy érted?
- Jársz iskolába vagy nem?
- Igen. Én azt nem értem, hogy próbáljak meg emberien viselkedni. Most nem vagyok emberi? – Lencia és Emily összenéztek, majd Emily folytatta.
- Gondolom nálad minden teljesen más. De ezek szerint nem veszed észre ha ”macskásan” viselkedsz.
- Hogyan viselkedem? – néztem értetlenül Emilyre, de Lencia válaszolt.
- Megnyalod néha az ajkad, és látszik a szemfogad, ami nagyobb, szóval nem igazán emberien néz ki. Túl gyorsan mozgatod a szemed, és csak minden harmadik lépésed érinti a földet. Ezeket lehet korlátozni, de, csak ha figyelsz rájuk. A te eseted előrehaladott ezért vannak már ilyen fajta kilengéseid az emberi szokásoktól. Valami beindította nemrég nálad ezt a folyamatot, és azóta rohamosan szaladsz a ranglétrán. De te ugyanúgy érzed magad, ezért nem tudod irányítani és nem is, veszed nagyon észre. –leesett az állam. Komolyan ilyeneket teszek úgy, hogy észre sem veszem?
- Akkor ma azon segíts, hogy ezeket sikerüljön korlátoznom.
- Igen szerintem is ezt kell ma gyakorolnunk. Emilynek már egész jól megy, ő addig a gyakorló terem és az edző terem között lézenghet. – mosolygott Emilyre.
- Gyakorló terem! – vágta rá választásként Em.
- Oké. Akkor, ha gondolod, mehetsz is, később mi is benézünk egy időre, hogy megmutassam Sennek mielőtt, hozzákezdünk korlátozáshoz.
- Akkor én megyek is, ha nem haragszol Sen.
- Nem dehogy. Menj csak. Öm Jó gyakorlást.
- Köszi. Te is ügyes légy.
- Oké. – azzal egy kedves kis mosollyal az arcán, amit úgy szerettem kitáncolt az ajtón, és magunkra hagyott minket.
- Meg kedveltétek egymást ugye?
- Igen nagyon aranyos lány. Kedves és vidám.
- Ennek örülök. Tehetséges lesz, ha teljesen kifejlődik.
- Biztosan. – helyeseltem.
- Most pedig nézzünk egy kicsit utána miféle hatalommal rendelkező macska adta neked reinkarnációját.
- Hogyan? – kérdeztem érdeklődve, de azonnal ostobának éreztem magam, amikor Lencia két kezét kitárva a hatalmas szobára mutogatott. Ameddig csak láttam, könyvek voltak mindenhol. Minden hatalmas oszlopnak volt egy neve, az első, ami szembetűnt, az a Lendwánok felirat volt. Mellette a Vérfarkasok és aztán Vámpírok.
- A mi oszlopunkhoz, még sétálnunk kell egy kicsit.
- Csak mitikus lényekről vannak itt könyvek?
- Nem dehogy. Van itt minden. Általános műveltség, szakirodalom, történelem, szépirodalom, ifjúsági sorozatok, minden megtalálható itt is, ami minden más könyvtárban, csak az hátrébb van sokkal, mivel Lendford a lényekkel foglalkozik a legtöbbet, és ere épültek alappilléreink, ezért, ezeket bátorkodtunk előre hozni. DE természetesen ide bármikor jöhetsz. Josh a könyvtárosunk bármikor szívesen segít, ha nem találsz valamit. Persze ha visszajött a szabadságáról majd. – Elsétáltunk, megkerülve a hatalmas könyves polcokat, és megérkeztünk a következő három polchoz.
Tündék
Macskareinek
Pinktek
- Mik azok a Pinktek? – fordultam Lencia felé, felkészülve valami újabb bonyolult lény keverék magyarázatára.
- Pinktek, alakváltók. Nálunk nagyon kevés van belőlük. Nagyon érdekesek, majd bemutatlak egynek. De most van fontosabb dolgunk is. – Lencia nem éppen a mélyen kifejtő személyiség volt, de ez nem is baj. Tényleg volt fontosabb dolgunk. Oda mentünk a középső óriáspolchoz, és Lencia felmászott a nekitámasztott létrára semmi perc alatt, és leemelt egy vaskos, nagy könyvet, amin egy zöld macskaszem éktelenkedett.

6. Fejezet

- Health?Health hol vagy? –kérdeztem zavartam mikor kinyitottam a szemem, és nem találtam magam mellett a félistenem amint átkarol. Már felkészültem a fájdalomra, és összeszorítottam a fogam, de nem jött. Semmi áramütésszerű fájdalom, csak a reggeli fáradság. Megdörzsöltem a szemem, és újra keresgélni kezdtem Health után. Lassan felálltam, és a fürdőbe totyogtam ahol tegnap Health is, felfrissítette magát mielőtt… Ekkor eszembe jutott a tegnapi nap. És főként, az hogy milyen közel álltunk, ahhoz hogy lefeküdjünk, aztán rám tört a fájdalom és ő úgy enyhítette, hogy ivott belőlem. Még sosem uralkodott ennyire felette a vámpír énje, mint tegnap éjszaka. Bájos gondolatmenetemet, egy éles korgás szakította meg, és a tükörképem a mosdó felett. Ahogy azt tegnap este meg is jósoltam szörnyen éhes voltam. Ledobtam gyűrött ruháimat, és bemásztam a zuhanyzóba. Jól esett a bőrömön a meleg víz, a tusfürdőt szétkenni álmos arcomon, és érezni, ahogy energiát tölt belém. A zuhanyzókabin mellett rögtön, törülközők lógtak, szépen sorba rakva. Lekaptam az elsőt, és magamra tekertem. A mosdó feletti szekrényből kivettem egy fogkefét, egy tubus fogkrémet, és a fogamat kezdtem sikálni, közben azon gondolkozva, mennyire elő van itt minden készítve. Tiszta fogkefék (nem is kevés) a szekrényben, törülközők mindig újak kirakva. Az ágy bevetve. Tisztaság honol az egész szobában, amíg a vendég nem használja, de abban is biztos voltam, hogy miután kiteszem innét a lábam hamarosan valaki (gondolom egy bejárónő) azonnal nekiesik újra csodálatossá varázsolni mindent. És akkora ez a kastély, hogy nem hiszem, hogy egy bejárónő elég lenne a sejtésem szerint több száz szobára. Kiöblítettem a számat és a törülközővel a maradékvizes részeket is megtöröltem, immár friss testemen. Eszembe jutott hogy nincs másik ruhám. Vagyis itt nincs. Kimentem újra a fürdőből az ágyhoz és egy kis kupac ruha hevert a szélén, ami eddig nem volt ott, rajta egy kis üzenettel. Nagy meglepve odarohantam, és felkaptam a kis cetlit. Szíja! Health küldött neked ruhát, ne haragudj, hogy nem tudtunk megvárni, lent vagyunk az ebédlőben. Puszi Lencia. Azt már teljesen elfelejtette leírni, hogyan kell lemennem az ebédlőbe, merthogy tegnap nem igazán voltam magamnál a fájdalomtól és nem igazán tudom hogy merről jöttünk, vagy egyáltalán milyen úton. Egy rövid ujjú világoskék pólót, egy halásznadrág rövidségű farmernadrágot, és egy kicsi, a pólómhoz hozzáillő kis blézer volt otthagyva, meg természetesen az egyik jól ismert kék melltartóm és egy tanga. Tanga? Úgy emlékszem Health egyetlen egy tangát sem talált meg és nem is vett még nekem. Talán ez lett volna az az alkalom, hogy most vesz nekem tangát? És pont ilyen kis kék csipkéset? Kitudja mindenesetre szép volt, meg nem is volt más választásom, úgyhogy felvettem. És minden mást is. Lényegében egész jól néztem ki bennük. Szokványos viselet volt, de mért is kellet, volna kiöltöznöm. Megfésültem a hajam, (nem is csodálkozom hogy öt fajta fésű hevert a tükrös asztalka fiókjában) és elindultam kifelé a szobából. Kinyitottam az ajtót és egy széles, aranyszínű folyosót találtam magam előtt, az oldalán számtalan ajtóval. Erőt vettem magamon, és elindultam a folyosón. Nem volt túl sötét de világos sem. Megpróbáltam felidézni a tegnap estét, amikor felfelé hozott Health. Úgy emlékszem csak egy ajtóval, pontosabban kettővel találkoztunk. Az egyik utunk elején a másik a végén volt. Az elsőben biztos voltam hogy az a nagy aranyszínű ajtó, amelyik az emelet két oldalán van, amit olyan nagyon jól megnéztem még érkezésünkkor az előszobában, inkább teremben. Szóval gondolom a másik, az a szobaajtó lehetett. Tehát csak egyenesen kell mennem. Azt hiszem. Majd csak kitalálok valahogyan. Hirtelen egy éles fájdalom az arcomban. Ez szakította meg a koncentrációmat, hogy kitaláljak, le az ebédlőbe. A nagy lökéstől az arcomban, összecsuklottam, és seggre estem, egy nagyobb fájdalomnyöszörgés mellett.

- Jaj ne haragudj. Nem vettelek észre. Nem tudtam, hogy itt állsz. Jól vagy? – egy szőke fiú nézett le rám bűnbánó kék szemekkel. Helyes fiú volt. Afféle jó kisfiú. Nem néztem többnek tizenhétnél.

- Nem. Semmi… Köszi jól vagyok. – rám mosolygott, és a kezét nyújtotta, hogy felhúzzon. Elfogadtam, és felálltam a szöszke fiú segítségével.

- Nem láttalak még itt. – azzal közel hajolt hozzám, és belenézett a szemembe.

- Macskarein vagy? WÁOW! - meglepett nagy öröme, és habogva kezdtem beszélni.

- Öm… Hát… Én… csak leszek, majd azt hiszem… - elnevette magát.

- Igen persze. Szóval csak leszel. Minden esetre bocsi még egyszer. Nem akartam neked csapni az ajtót én csak ideges voltam egy kicsit. De most már elszállt. Most hogy megláttalak téged. – vettem a lapot hogy kacérkodik, de úgy tettem mintha észre se vettem volna.

- A nevem Conner. Tünde. Vagyis csak leszek. – azzal rám kacsintott.

- Senni vagyok. De néha csak Sen. Szóval szólíts, ahogy tetszik. És mint kitaláltad macskarein leszek. Tegnap érkeztem a barátommal. – a barátom szónál egy pillanatra elkomorodott, aztán újra vigyorogni kezdett. Már most levontam a következtetést, hogy egy vidám természetű tünde gyerek.

- Szóval cica… Hová indultál? – elnevettem magam, a cicanevezés ellen és úgy döntöttem poénkodok egy kicsit vele és visszakapja.

- Az ebédlőbe indultam kedves Legolas de nem tudom, hogyan jutok le oda. Esetleg segíthetnél. – sértődött arcot vágott jelezve, hogy eltaláltam a jó poént, és elmosolyodott.

- Persze Sen. Segítek.

- Köszönöm Conner.

- Szólíthatsz Coninak. – értesített, és elindult, mutogatva, hogy kövessem. Még jó hogy találkoztam vele, mert számtalanszor elkacskaringóztunk mire a nagy ajtóhoz értünk, és végre lesétálhattunk a lépcsőn. Aztán ballra fordultunk, és kilyukadtunk a folyosón.

- Szóval a barátoddal érkeztél. Ő ember, vagy valami más? – érdeklődött Coni a nagy csöndet megtörve.

- Vérfarkas, és Vámpír keveréke. Ő már régebb óta jár Kevinhez. De nem szokott itt aludni. Vagy csak ritkán. Én erről még nem tudtam eddig.

- Kevin? – emelte fel szőke kis szemöldökét.

- Igen. Kevin Branner.

- Óh. Mr. Branner. Értem. Senki sem szólítja a tanoncok közül Kevinnek. Csak a szűk baráti köre. Igazán mázlista vagy hogy ismered őt ilyen közelről.

- Tegnap ismertem csak meg. Kedves ember. Máris sokat segített nekem. – nem akartam neki elárulni bonyolult tegnapi fejleményeimet, de azt mindenképpen hangsúlyozni akartam, hogy nagyon kedves, és sokat segít.

- És azt tudod már ki lesz a tanítód? Mert az én tanítóm vállalhat téged is, ha még nem találtál tanárt. Ért a macskareinekhez is. - mesélte lelkesen. Elmosolyodtam, azon hogy mennyire látszik, rajta hogy szeretne barátkozni velem.

- Nem. Köszi már van tanítóm. Lencia az. Kevin Branner felesége. A léleknőm is egyben Lencia.

- Megint csak wáow. Igazán jó sorsod van máris itt nálunk Sen. Lencia nagyon csinos hölgy, kicsit undok ugyan, de nagyon tehetséges, és már kifejlett macskarein. Biztosan jó tanárod lesz. – rám mosolygott,

- Itt is vagyunk.

- Köszi Coni. – hatalmas vigyor ült ki a neve hallatán.

- Igazán nincs mit Senni. Remélem, találkozunk máskor is. – azzal egy utolsó mosolyt vetett felém, és elsietett az ebédlőből. Beljebb mentem az ebédlőbe. A pult mögött három nagy hűtőszekrény állt, egy hosszú pult, fával beborítva, ahol két lány reggelit készített magának, a pultnál pedig egy fekete hajú fiú mosta a gyümölcsöket magának Rám mosolygott, üdvözlésképpen, és tovább végezte dolgát.

- Itt vagyunk Sen! – Lencia hangját hallottam a hátam mögül. Hátra fordultam és Lencia kedves mosollyal integetett nekem hogy menjek oda. Egy rettenet hosszú asztal végén csoportosult, Lencia, Kevin, Health, és egy másik rövid barna hajú lány, akinek az arcán egy kis mosoly volt, de látszott hogy nagyon zavarban érezte magát. Úgy véltem, azért mert nem ismer még sok mindenkit. Odaballagtam, ámélkodva nézve a hosszú asztalt és a rengeteg fiatalt, akik reggeliztek, és mind azt figyelték, miképp csatlakozom az igazgatói körhöz. Mikor odaértem Health felállt, arcon csókolt és maga mellé ültetett.

- Jól aludtál? Hogy vagy? – kérdezte Lencia.

- Igen jól vagyok. Jól is aludtam. – elpirulva néztem Healthre de nem mutatott semmi szégyenkezni valót.

- Használt a szer? Enyhítette a fájdalmad?

- I… Igen. – ismét Healthre néztem, egy hosszú csöndes pillanat lett az ebédlőben, aztán a kis vékony hang megszólalt, aki ott ült Lencia mellett.

- Van egy seb a nyakadon. – amint ezt kimondta, egyből el is szégyellte magát hogy megszólalt. Vékony kis törékeny lány volt. Barna kis fürtjeit a füle mögé tűrte és várta mikor lesz leszidva.

- Health? – kérdezte magyarázatot követelve Kevin Healthre nézve vádlón.

- Igen én voltam. De nem ittam túl sokat. Kevin el kell hinned, hogy nagyon szomjas voltam, és Senninek hátborzongatóan finom illata volt. Enyhítettem a fájdalmát. Semmi baja sincs.

- Igen azt látom, hogy semmi baja sincs. – nem figyeltem rájuk csak a törékeny lányt néztem.

- Sen? – kérdezte Lencia, mintha nem válaszoltam volna egy kérdésére.

- Tényleg nem ivott sokat, és semmi bajom sincs. Fájdalom nélkül el tudtam aludni. – feleltem, de még mindig nem vettem le a tekintetem a lányról.

- Jólvan. Kevin szerintem nem kéne ennyire felfújnod a dolgot.

- Lehet, hogy igazad van. Csak aggódom Sen miatt elég sok minden történt tegnap vele. Nem szeretném, ha besokkolna.

- Nem sokkoltam be Kevin. ÉS nem is fogok, kérlek, ne aggódj. –mondtam megnyugtatva Kevint.

- Oké. – zárta le gyorsan Lencia.

- Szeretném bemutatni neked Emilyt. Ő is macskareinnek készül, és őt is én pártfogolom. Szeretném, ha jóban lennétek.

- Szia. Senni vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek. – nyújtottam neki a kezem.

- Én is. Szólíthatlak Sennek? – fogta meg a kezem, és mosolygott rám.

- Igen persze. – viszonoztam a mosolygást, és újra egy korgást hallatott a gyomrom.

- Éhes vagyok. Em te mit szeretnél enni? Szólíthatlak Emnek?

- Igen persze. És… Én nagyon szeretem az emszendvicset.

- Emszendvics? – kérdeztem vissza.

- Igen. Ostobaság, de az egy szendvics, amit én találtam ki. A barátaim így nevezték el. Szerintük undorító.

- Sebaj. Megkérhetnélek, hogy készítesz egyet nekem is? Megkóstolom.

- Igazán? – állt fel az asztaltól lelkesedve. Nagyon aranyosan nézett, ki ahogy lelkendezik. Kis aranyos lány.

- Igazán. Persze ha nem túl nagy kérés. – nevettem el magam.

- Nem! Semmiség. Rögtön elkészítem. – azzal felállt és nekiesett az emszendvics készítésének a nagy fapultnál. Lencia felé fordultam.

- Igazán aranyos lány. – válaszul egy rövid bólogatást kaptam mosollyal aztán Kevin felé fordult, és szerelmi életüket ápolgatták.

- Nem annyira, mint te. – súgta a fülembe Health, mire odafordultam hozzá, és a két kezét máris az arcomra rakta, majd megcsókolt hosszan.

- Te nem eszel valamit?

- Nem kösz. Már előbb lejöttem. Éhes voltam ne haragudj. De neked pihenned kellett.

- Semmi baj. Összeütköztem (szó szerint) egy fiúval a folyosón. Ő vezetett le. Igazán kedves. Tünde lesz.

- Tünde fiúkkal mászkálsz amint magadra, hagylak? – nevetett fel Health.

- Nagyon vicces. Ne szapuld léccives, nagyon kedves volt velem.

- Oké. Oké. – emelte fel védekezőn a kezeit nevetgélve. Még egy csókot nyomott a nyakamon a sebemre, aztán Emily köszörülte meg a torkát. Ránéztem, és egy nagy tálat hozott, rajta négy emszendviccsel. Ugyanúgy nézett, ki mint általában egy szendvics két kenyér egymásra téve. Gondoltam hogy a barátai, a benne lévő dolgok miatt tartják undortónak, de mivel jómagam is rendelkeztem némi furcsa ízléssel, rábíztam Emre hogy mit, hoz nekem. Széles mosollyal az arcán rakta le kettőnk közé a tálat, és leült velem szembe.

- Remélem, ízlik majd. De ha nem, az se baj.

- Köszi Em. –mosolyogtam vissza neki, és egy nagyot haraptam a szendvicsből. Hümmögve jeleztem, hogy nagyon ízlik, és gyorsan legyűrtem a torkomon az első falatot, hogy megszólalhassak.

- Ez tök jó Em. Mi van benne? – Em rám vigyorgott, majd belekezdett az emszendvics összeállításának regényébe, miközben én újabb óriási falatokat tömtem magamba az éhséget elkergetve.

- Örülök, hogy ízlik. Te vagy az első, akinek megmutattam és ízlik. Először is barna kenyérből csinálom mert az sokkal finomabb összhangot ad a salátának. Tehát barna kenyérre kenek egy kis vajat, de nagyon vékonyan. – miközben beszélt végig mutogatott, szimulálva hogyan kell kenyeret kenni. Úgy beszélt, mint egy szakértő, de közben vicces pofákat vágott. Nagyon mulatságos kis csajszi. –Aztán rakok rá téliszalámit, amire rákenek kenhető sajtot. Tudod azt a háromszög alakút. Szóval szétkenem rajta, hogy mindenhova jusson, és majonézt nyomok rá. Aztán Jön az uborka, a saláta, a zsengébbik része, és végül edámi sajtreszelék, és ketchup.

- Huh. Ahhoz képest menyi minden van benne, egész hamar elkészítetted. – mondtam neki viccelődve, és már a következőért nyúltam. Em nagyokat nevetett, és tovább mesélte milyen reakciókkal fogadta az emszendvicset a többi barátja.

- Coni azt mondta, lehet hogy finom, de az ő gyomorműködése nem bírná. –nevetett egy nagyot Emily, de abbahagyta, amikor meglátta a meglepődött arckifejezésem.

- Coni? Conner? Ő tünde, és szőke kék szemű srác ugye?

- Igen. Tizenhét éves. Tavaly jött ide, akárcsak én. Honnan tudod?

- Bele ütköztem a fenti folyosón, mikor jöttem le reggel. Ő irányított el idáig. Kedves fiú.

- Egy kicsit szoknyapecér. De igen valóban kedves. Ez tök jó. Akkor most már őt is ismered. – rikkantott fel Em. Már a négy szendvicsből megettem hármat, és bunkóságnak találtam volna, ha kérdezés nélkül benyelem az összes szendvicset.

- Em te nem eszel?

- Nem köszi edd csak meg. Én megettem már egyet miközben készítettem.

- Huh tényleg nagyon gyors vagy. – válaszoltam, azzal magamhoz vettem a negyedik emszendvicset is.

- Igen. Már egész jól meg a gyorsan mozgás. – vigyorgott Emily.

- Öt perces munka harminc másodperc alatt. – magyarázta. Lassan betömtem magamba végre az utolsó szendvicset is, és roppant tele voltam.

- Uh. Kösz Em. Tökre tele vagyok. Finom volt.

- Egészségedre, és nincs mit.

- Látszik is, hogy tele vagy. – szólalt fel mellőlem Health, a hasamat simogatva.

- Micsoda? – néztem le hirtelen, hogy valóban óriási hasat növesztettem e alig öt perc alatt. De ugyanolyan volt a hasam.

- Nagyon vicces. Utálom az ilyen poénjaidat Health. – morgolódtam Healthre szűkszemekkel.

- Ugyan már nyugi szerelmem. Csak hogy jókedvűen induljon a napod! – engesztelt, és egy csókot nyomott a nyakamra, majd odafordította magafelé arcom, és megcsókolt.

- Nemsokára kezdenünk kell. – értetlenül néztem Emilyre.

- Hát… ahhoz hogy átalakulj kifejlett macskareinné, sok mindent meg kell tanulnod. És a körmeid, le kell vágnunk, hogy kinőhessen az erősebb új köröm, amivel mászni, és karmolni tudsz. Úgy hallottam kezd erősödni, szóval nem fog fájni – Rápillantottam a körmeimre, és elismertem hogy nem árt neki egy kis ápolás, bármi is az oka. Emily továbbra is kérdőn nézett rám. Healthre pillantottam, és láttam, hogy tudja, miről beszél Em, ezért nem izgatta fel magát.

- Addig Kevinnel tovább vesszük a dolgokat, amiket tudnom kell, tanít egy kicsit.

- Hogy lehet hogy ő ember, és mégis neked segít? – néztem rá értetlenül Healthre, de csak értetlen arcot kaptam magyarázat helyet az arcából.

- Kevin vérfarkas. A legerősebb mind közül ráadásul. És a nevelő apja vámpír volt. Sok mindent tud ezekről, a dolgokról.

- Oh értem. Nem tudtam hogy ő nem ember…

- Semmi gond. Szerintem induljunk. Ne várassátok meg Lenciát.

- Igaz! – ugrott fel Em.

- Én itt találkozok Kevinnel. – észre se vettem hogy eltűntek mellőlünk, olyan hamar elhúztak, de már rég, úgy körübelül az első három perc után leléptek.

- Szóval ti csak mennyetek. – Health egy kedves mosolyt vetett Em felé, aztán elindultunk. Em elöl ment, én meg követtem a szobájába. Nem egy folyosón voltunk. Ő a másik szárnyban lévő folyosó közepén volt, nem úgy mint én, a balszárny folyosójának a végén.

- Ez az én szobám. Helyezkedj el kényelmesen, hozom az ollót. – azzal bement a fürdőszobájába körömolló után kutakodni.